"Boti velünk töltött földi léte nem szabad, hogy hiábavaló legyen! Sok mindent kaptunk tőle, sokaknak adott útravalót. Szívesen megosztom veled a gondolataimat" - mondta Kata, a halmozottan sérült, tízéves Boti édesanyja, amikor a fia temetése után néhány héttel félve megkérdeztem tőle, lenne-e kedve beszélgetni. Olyan érzésekről és gondolatokról, amelyekre igazából nincsenek is szavak.

Pár nappal Szecskó Botond kishúgának érkezése előtt találkozunk Katával. Ő és férje, Laci tavaly nyáron tudták meg, hogy sokévnyi próbálkozás után még egy gyermekük lesz. Boti nagyon várta a kishúgát, amikor csak tehette, féltőn simogatta anyukája egyre növekvő pocakját. A szülők tudták, hogy nem lesz könnyű a teljes embert igénylő fiuk mellett a kisbaba gondozása (Botond a születésekor beszorult a szülőcsatornába, és maradandó idegrendszeri károsodást szenvedett, de értelme ép, sőt kimagasló volt), de abban is biztosak voltak, hogy bármi lesz, együtt megoldják. Aztán március elején Boti megfázott, majd egy pénteki hajnalon megállt a szíve. Nem tudták újraéleszteni. A tiszteletes a temetésen azt mondta, talán az segíthet a tragédia elfogadásában, az segíthet a szülőknek túlélni a születendő gyermekük érkezéséig hátralévő napokat, ha arra gondolnak, hogy Boti most már olyan helyen van, ahol biztos nincs szüksége kerekesszékre, ahol korlátlanul mozoghat, szaladgálhat, mint a többi gyerek.

Anya és fia szimbiózisban éltek

Majdnem tizenegy évig küzdöttem az elengedéssel, hiába - meséli Szabó Kata. - Amikor ovisok lettünk, még novemberben is ott ültem a résnyire nyitva hagyott ajtó előtt, hogy rálássak Botira. A pszichológus odaült mellém, hogy beszélgessünk. Tavaly nyáron kaptam egy nap kimenőt Milánóba, ahová régóta vágytam, de még onnan is folyton hazatelefonáltam. Egyszer nem értem utol Lacit, és teljesen rosszul lettem, hogy mi lehet velük. Persze nem volt baj, csak éppen nem tudta felvenni a telefont. Jól elvoltak együtt. Csak én aggódtam folyton…

És aztán akivel szimbiózisban élsz majdnem tizenegy évig, hirtelen itt hagy. Ezt az agy képtelen felfogni. Gondolom, a gyászfolyamat része, de néha váratlan érzések törnek rám, és képtelen vagyok kezelni őket. Mérges vagyok, aztán teljesen elkeseredett. És nem tudom, melyik érzés mért pont akkor fojtogat. Van, amikor tudok beszélni Botiról anélkül, hogy sírnék, van, amikor meg egyfolytában bőgök. Tudod, mindig elterveztem mindent, és amikor nem úgy történt, ahogy elképzeltem, kiborultam. Fogalmam sincs, mit kezdjek ezekkel a hirtelen hangulatváltozásokkal. Ha egy sérült gyereket nevelsz, az huszonnégy órás feladat. Valamelyik érzékszervemmel folyamatosan rá voltam csatlakozva.

Boti sok mindenben úttörő volt

Mindig csináltunk valamit, annyi minden történt Botival ez alatt a majdnem tizenegy év alatt! Mintha kényszer lett volna, hogy a lehető legtöbb mindent csináljuk meg. Mintha éreztük volna, hogy szorít az idő. És egy csomó mindent úttörőként, elsőnek próbáltunk ki, mintha Botinak küldetése lett volna. Persze nem kényszerítettük őt semmire, ő maga akarta ezeket. Tavaly, a költészet napján ő volt az, aki először szavalt számítógép segítségével. Azóta az iskolában öt gyerek kap Tobii-oktatást iskolai keretek között. Nyertek egy pályázaton, kaptak hozzá támogatást, de biztos, hogy ez az esemény, Boti fellépése is hozzájárult, hogy értelmét lássa a vezetőség.

De ott volt a lovaglás is, Botit pici kora óta hordtuk terápiára. Aztán az ő példájára jöttek más családok is az iskolából abba a lovardába, ahová jártunk. 2013-ban és 2015-ben jótékonysági futóversenyt szerveztünk itt, Csákváron a sérült gyerekek javára, sok híres ember támogatta, rengetegen jöttek, nem is gondoltuk, hogy ekkora visszhangja lesz. És óriási volt a közösségformáló ereje is. Jó volt átélni, jó volt a részesének lenni. Ezek a rendezvények is annyi jó embert összehoztak, pozitív dolgokat vittek sokak életébe.

Boti és Kata

Önzetlenül adakozott

Boti sokszor tartott tükröt is az emberek elé. Azzal is, hogy mindig adni akart. Egyszer az összes zsebpénzét elvittük Budaörsre, a mentőhelikoptereseknek, aztán amikor újra összegyűlt valamennyi, a miskolci mentőkutyásoknak. Az autóban mindig a rádiót hallgattuk. Boti ott hallotta, hogy nincs pénzük. Kérdeztem tőle, hogy ne vegyünk ki a zsebpénzből legalább egy legóra valót? Ő a fejét rázta. Egyszer, amikor szülinapja volt, a szokásos kis itthoni gyertyagyújtás alkalmával azt kívánta, hogy az egyik petős kisfiú, akit nem sokkal korábban műtöttek, gyógyuljon meg. Amikor beértünk az iskolába, a tanító néni azzal fogadott, hogy a gyerek jobban van.

Boti kívánhatott volna bármit, megkapta volna, de ő tudta, hogy másoknak nagyobb szükségük van bármire. Egyszer szólt a tanító nénije, hogy Boti nem eszi meg a tízóraiját. Kiderült, hogy vidéki gyerekeknek adta az édességet, olyanoknak, akik bentlakásosak voltak. Mindig mindenét odaadta. Mi nem voltunk soha ennyire adakozóak, ezt ő tanította nekünk is. Ennyire önzetlenül csak ő volt képes segíteni másoknak. Egyszer Gyulán voltunk, nyári táborban, egyik nap a fürdőbe mentünk. Mindenki a vízben lubickolt, csak egy kisfiú ücsörgött a fa alatt. Azt mondta, nem szereti a vizet, de kiderült, hogy nincs fürdőnadrágja. Elhatároztuk a férjemmel, hogy veszünk neki, és amikor már indultam volna, Boti jelezte, hogy az apjától kapott zsebpénzét odaadja. A kisfiú persze ki sem jött utána a vízből, annyira boldog volt. És utólag derült ki, hogy aznap volt a szülinapja. Boti hihetetlen érzékenységgel vett észre minden apró részletet. Tudta, hogy kinek kell segíteni.

Az osztálytársainak is nagyon hiányzik

Miután Boti elment, belátogattunk a Petőbe, hogy vigyünk valami személyes emléket az osztálytársainak. Amikor megtudták, mi történt, bementek a fürdőszobába, megfogták a fogmosópoharát meg a fogkeféjét, és ahhoz beszéltek. A szobájából összeszedtünk a gyerekeknek Boti kedvenc holmijai közül néhányat. Volt, aki a kedvenc Star Wars-os pulcsiját kapta meg, egy másik gyerek a delfines pólóját, amit Törökországból hoztunk, a terápiáról, egy harmadik a kedvenc szalmakalapját, és persze vittünk plüssállatokat. Örültünk, hogy mi is adhattunk valamit, Boti is így tett volna. Ők meg rajzoltak egy emlékkönyvet Botinak, amit átadtak nekünk.

Az egyik kisfiú, akinek a beszéde csak nehezen érthető, odament Lacihoz, a férjemhez, és mondott neki valamit. Laci nem értette, én igen, de nekem nem volt erőm kimondani, ezért a tanító néni fordította le. Azt mondta, bárcsak ő halt volna meg Boti helyett. Boti babzsákját is otthagytuk. Amikor beleülnek a gyerekek, azt mondják, olyan, mintha a Boti ölelné őket.

Boti bizonyította, hogy sérülten is lehet boldog egy gyerek, és a Pető Intézet segített ebben neki

Amikor kiderült, hogy Boti halmozottan sérült, sokáig bűntudatom volt, szégyelltem magam, szégyelltem őt is. Mindenféle kezeléssel, terápiával próbálkoztunk. Oda vittük, ahol gyógyulást ígértek. Aztán rá kellett jönnünk, hogy Boti nem fog meggyógyulni. Sok javulást el lehet érni, de ebből az állapotból meggyógyulni képtelenség. Viszont abszolút megértem, ha szülőként az ember bízik az ígéretekben, hiszen el akarja hinni, hogy az ő gyereke is lehet egyszer ép. Nekünk is mondtak olyasmit, hogy kétéves kora előtt biztos nem fog járni, aztán elmúlt kettő, és semmi. Akkor azt mondták, majd négyévesen. Az ember meg reménykedik. Kifizet mindent, sőt sokan, akik nem tehetősek, minden vagyonukat kockáztatják. Szerintem a hitegetés nagy hiba, az, hogy sok helyen nem tájékoztatják megfelelően a szülőket, hamis reményekbe kergetik őket. És persze nehéz elfogadni azt a képet, amit mondjuk a Petőben is látsz. Kerekesszékkel, bottal közlekedő gyerekeket.

Mindeközben mi a Petőben találtunk Boti számára megfelelő közösséget. Egy fejlesztőközpontban találkoztunk egy petős pedagógussal, aki a babás-mamás csoportot ajánlotta. Bevittük, megvizsgálták, mondták, hogy abszolút alkalmas konduktív pedagógiai fejlesztésre, hiszen az értelme ép. Én kezdetben elutasítottam a Petőt, pedig újszülött korban is lehet oda vinni a gyereket, ráadásul anyagi helyzettől függetlenül. Aztán a konduktív szemlélet életformánkká vált, igyekeztünk annak megfelelően fejleszteni Botit itthon is. Bekerültünk az első csoportba, ahol három hét alatt együtt sajátítottuk el az alapokat. Pont akkor jött egy tévéstáb, akik engem kérdeztek meg, és akiknek nagyon pozitívan tudtam nyilatkozni. Akkor már nagyon sok jó tapasztalatom volt, és bárhová mentünk, tudtunk példát mutatni másoknak. Rájöttem, hogy nem kell elbújni, működhet úgy is egy család, teljesen normálisan, nyíltan, ha van benne egy sérült gyerek. Mert neki nincs más választása, ebben az állapotában kell tudnia boldognak lenni. A Pető jelentette a fordulópontot. Ahogy elkezdtünk oda járni, kicsit kirakatba kerültünk. Talán Botinak sikerült bátorítania a sérült gyereket nevelő családokat, hogy merjenek kimozdulni, hogy ne szégyelljék magukat. Persze tudom, ez a nyitott élet, a példamutatás kétélű dolog: sokakat inspirál, másokban meg ellenszenvet szít. De mi vállaltuk, Boti élvezte ezt az úttörőszerepet, már-már küldetésének tekintette, azt hiszem. (Boti utolsó szereplése a Székesfehérvári Érzékenyítő Programban való részvétel volt.)

Boti születésnapján, május 11-én az egyetem egy emlékfát ültet az iskolaudvaron. Jó érzés, hogy nemcsak mi, ők sem akarják elfelejteni. Hogy részei voltunk a Petőnek, ami egy nagy család, ahogy a temetésen a tiszteletes is mondta. És én sem akarok onnan elszakadni, hiszen részben nekik köszönhetjük, hogy Boti ilyen boldog volt. Mindamellett azt is érzem, hogy a Botival kapcsolatos feladatok egy része nem hiányzik. Tudod, sokszor nagyon nehéz volt lelkileg és fizikailag is. És nincs bűntudatom emiatt. Lehet, hogy aki nem ismer, furcsállja, miért mondom ezt ki. De legtöbbször már nem tudtam egyedül elvinni sehová, nem tudtam kiemelni a kocsiból. Amúgy minden más iszonyatosan hiányzik, a mosolya, az ölelése, a huncut pillantása. Üresség van bennem, az a sok energia, amit az ő ápolásába fektettem, gyűlik és feszít azóta, hogy elment.

"Ha egy sérült gyereket nevelsz, az huszonnégy órás feladat. Valamelyik érzékszervemmel folyamatosan rá voltam csatlakozva."

Botit szeretet vette körül, amerre csak járt

Boti mindig mosolygott. Az ő mosolya adott erőt nekem is. Sokszor arra gondoltam, lehet, hogy egy olyan gyerek, aki nem tud megszólalni, alig tud mozogni, mosolyogva kel, mosolyogva alszik el, sőt még álmában is mosolyog? Akkor nekem, aki járok és beszélek, hogyan okozhat problémát bármi? Nem tudom, honnan volt benne ez a sok erő. Egyszer egy kisebb nézeteltérés volt két konduktor között. Boti ennek szemtanúja volt, és elég volt csak rájuk mosolyognia, ők egymásra néztek, és kibékültek.

Olyan jól tudta, hogy mikor van rá szükség. Semmit sem beszélt, mégis mindig maga köré gyűjtötte az embereket. Bárhol voltunk, a repülőn vagy egy étteremben. Mindenhová mosolyogva ment. És mindig azt csinálta, amihez kedve volt, ezért mindent örömmel csinált. És ő irányított minket, megmutatta, hogy mit akar. Elkezdte nagyon érdekelni az űrkutatás, a csillagászat. Aztán hallottuk a rádióban, hogy megnyílt a Pannon Csillagda. Hamarosan meg is szerveztük, elmentünk. És olyan jó, hogy megtettük! A legtöbb tervét megvalósítottuk. Még nagyon szeretett volna Angliába elutazni, de arra már nem kaptunk időt.

Egymástól kapott erőt anya és fia

Amikor kicsi volt, sok mindent azért csináltam, hogy neki jobb legyen. Idővel azért is, mert láttam, hogy inspirálunk másokat. Ettől nagyobb kedvvel csináltam, aztán kezdtem jól érezni magam ebben. Amikor én már jól voltam, attól volt boldog Boti is. Megfordult a dolog. És tudom, hogy sok szülőnek nehéz, nekem is nagyon nehéz volt sokszor, de sikerült megtalálni benne a jót.

Az egy dolog, hogy nagyon fárasztó sérült gyerekkel, de van egy másik probléma is: nem tanít meg senki arra, hogy a család hogyan alkalmazkodjon az ő igényeihez, egyáltalán, hogyan éljük a hétköznapokat. Beviszed az intézménybe, kapsz házi feladatot, de mi legyen azután? Hogyan teremts egyensúlyt a családban, a párkapcsolatodban úgy, hogy egyik se szenvedjen túl nagy kárt? Ezerféle helyzet adódik, képtelenség mindenre felkészülni, aztán mindent feldolgozni. Mindent a saját bőrünkön tapasztalunk meg. És nem teheted meg, hogy összezuhansz. Mert akkor mi lesz a gyerekkel? És ha mégsem bírod lelkileg, az mindenkire, az egész családra kihat.

Átadta a helyét a testvérének

Annyit gondolkodtam, hogy miért pont velünk, mért pont így történt minden. Lehetett volna máshogy is. Sok házasság tönkremegy. Különösen azok a családok bírják nehezen, ahol sérült gyerek van, nem egy ilyet láttam már. Mi együtt tudtunk maradni. És valahogy úgy léteztünk, hogy Boti volt a virág, Laci meg én pedig tápláltuk. Együtt működtünk. Ő cserébe megmutatta, hogy ekkora nehézségek közepette is lehetünk boldogok. Amink van, azt tudnunk kell megbecsülni. Megtanított, hogyan kell gyereket nevelni, hogyan kell önzetlenül szeretni. Aztán új esélyt adott egy új életre. Mintha előkészítette volna a terepet a testvérének.

Félek, mert nem tudom, hogy fogok reagálni, ha megszületik a baba. Amikor Boti elment, másnapra kértünk egy sürgősségi ultrahangot. Mindent rendben találtak, de azt mondták, hogy nem lesz nagy baba. Azóta tömöm magam. Tudom, hogy nincs összefüggés, de a lelkiismeretemnek jobb így. Majd talán a kórházban kérek pszichológust, de annyira egyedi eset a miénk, még filmet se láttam ilyesmiről. Meghal az egyik gyereked, és egy hónap múlva jön a következő. Ja, és péntek 13-ra vagyok kiírva. Erről is beszéltem több asztrológiával foglalkozó ismerőssel, legutóbb egy olyan férfival, aki több mint négy évtizede ezzel foglalkozik. Azt mondta, most új lap kezdődik, új esélyek nyílnak. Persze vannak terveim, mert muszáj lesz majd lefoglalnom magam, de egyelőre nem tudok Boti emlékétől elszakadni.

Bori

Egy hónappal kisfia temetése után Kata egészséges kislánynak adott életet. Bori aprócska ugyan (egyelőre alig 2,5 kiló), de amennyire csöpp, annyira életrevaló. Édesanyja nem győzi csodálni a mozgékonyságát, az erejét, minden pici rúgás, erőkifejtés szokatlan neki Botond mozdulatlansága után. Az új élet elkezdődött, megállíthatatlanul, tele energiával, akarattal. Ez a kisbaba nem pótlék, nem vigasz, hanem egy új családtag, Bori. Aki sajnos már csak mások emlékeiből tudja majd meg, milyen csodálatos bátyja volt.


ÉRTÉKELD A MUNKÁNKAT EGY LÁJKKAL, ÉS OSZD MEG MÁSOKKAL IS! KÖSZÖNJÜK!