Charles Darwin a "Fajok Eredete" című könyvének megjelentetésével egyrészt kivívta kora keresztény egyházának haragját, másrészt megalapozta azt a mai napig meghatározó tudományos felfogást, miszerint az élővilág fejlődése, annak minden változásával, a fennmaradásért vívott harcnak, azaz a természetes kiválasztódásnak köszönhető.
A múlt század egyik legjelentősebb felfedezéseként számon tartott darwini evolúcióelméletet azonban napjainkban is egyre komolyabb, új kritikák érik. Ezek a kritikák már nem vallásos tiltakozások. Tudományos kutatók, szakemberek véleménye szerint, a darwinizmus mára puszta ideológiává változott. De ha ez így van, akkor milyen titokzatos erők és hatások irányítják fejlődésében az élet csodálatos folyamatait?
Mielőtt megismerkednénk a darwinizmus kritikáival és az ezekhez kapcsolódó merész feltevésekkel, tekintsük át röviden, mit tart ma a tudomány a földi élet keletkezéséről és fejlődéséről, melynek eredményeként létezünk, mi emberek is.
A véletlen műve?
Jelen elképzelésünk szerint az élet tulajdonképpen véletlenül keletkezett, számtalan, egyidejűen szükséges feltétel teljesülésével az egykori ősóceánokban. Annak esélye, hogy az első szaporodóképes, élő szervezetek megjelenhettek, elenyészően csekély volt. Elsőképpen az őstengerekben rendelkezésre álló szénvegyületeknek kellett bonyolultabb aminosavakká, fehérjékké összeállniuk, majd ezekből kellett, hogy létrejöjjenek az első, magukat másolni, sokszorosítani képes őséletformák.
Ezeknek az egyszerű szervezeteknek a fennmaradásához és terjeszkedéséhez természetesen szükség volt az anyagcsere folyamatokra, így a szükséges életfeltételek biztosítására is. Az élő szervezetek felszaporodásával és differenciálódásával tehát automatikusan megindult a természetes kiválasztódás folyamata is, ami azt jelenti, hogy az életben maradásért folytatott küzdelemben az az életforma tudott fennmaradni, melynek egyedei folyamatosan megérték a szaporodóképes kort.
A darwini elmélet szellemében ez a folyamat, annak köszönhetően vezetett a ma már hihetetlen bőségben és összetettségben létező fajok kialakulásához, mert az öröklődő jegyek tartalmazhatnak olyan apró, véletlen változásokat, amelyek növelik az egyednél az életben maradás esélyeit és így idővel ezek a fajra is jellemzővé válnak. A főszerepet az élet keletkezésében és fejlődésében tehát a véletlenek játszották, amelyek tendenciózus - és láthatóan sikeres - hatásához, vagyis a nagyarányú változásokhoz, a rendelkezésre álló többszázmillió éves időtartam biztosította a szükséges és türelmes kísérleti hátteret.
Éppen ez az állítás, - vagyis a vakvéletlen szorgalmas munkája a beláthatatlan múltban - váltotta ki a legfelháborodottabb vallási ellenállást, hiszen - mint mondták az egyház harcos képviselői - a Bibliában világosan írva vagyon, hogy az ember és az élővilág földi múltja csupán párezer éves, ezenkívül a fajokat Isten jelen formájukban teremtette. (Érdekes tudni, hogy az izraeli ortodox egyház ugyanezen okok miatt emelte fel hangját 1993-ban(!) a Jurassic Park című film vetítése ellen, amiben ugyebár szintén a képtelen évmilliókról és az őslényekről esett szó.)
Mégsem így történt?
A darwinizmus mai tudományos kritikusainak azonban a százmillió évek is kevésnek bizonyulnak. Érvelésük szerint, ha egy faj "típusváltásának" a természetes szelekció útján kellene bekövetkezni, ahhoz figyelembe véve az időben rendelkezésre álló generációkat, - azon belül is a konkrétan pozitív változásokat létrehozó ritka mutációkat - összehasonlíthatatlanul több idő szükségeltetne. Ez - állítják a kritikus hozzászólók - százszor, ezerszer hosszabb lehet a Föld teljes életkoránál. A mutáció ugyanis olyan hirtelen megjelenő és örökíthető változást jelent az egyed génállományában, amelynek felbukkanása nem a faj tapasztalatán, vagy az igényein múlik, hanem egyes-egyedül a vakvéletleneken.
Hiányzó láncszemek
A másik komoly ellenvetés a fajok átalakulásának folyamatosságát éri. A darwini elmélet szerint a változásokat úgy kell elképzelni, - a százmillió éveket percekre gyorsítva fel - mintha egy animációs filmet néznénk, ahol a véletlenek vezérelte milliárdnyi apró változás folytán láthatnánk, hogyan alakultak át fokról-fokra például a halak kétéltűekké, majd hüllőkké, emlősökké, madarakká, ezeken belül a fajok százezreit hozva létre. A gondot itt az jelenti, hogy az ásatásokból szép számmal előkerült kövületek nem tartalmaznak folyamatosságukban fennmaradt átmeneti fajokat, s ez azt sejteti, hogy a természeti fejlődésben, az evolúcióban mégiscsak markáns ugrások léteztek.
Ha mindehhez hozzávesszük azt, hogy a fajok örökítő DNS molekuláinak tanulmányozása is az élővilág valamennyi nagy osztályát a többitől gyökeresen elkülönült, elszigetelten létező csoportként láttatja, akkor nem térhetünk napirendre a folyamatosság darwini elméletének problémája fölött azzal, hogy a hiányzó fajok valahogyan elkallódtak a nagy kavarodásban. Akkor hát hogyan alakulhatott ki mégis ilyen "rövid" idő alatt a fajok szédítő sokasága? Hiszen egy, a természeti folyamatokat, az evolúciót céltudatosan rendező erő feltételezése inkább tűnik misztikus teóriának, mint tudományos feltevésnek. De valóban az?
Titokzatos erő
Valószínűleg sokan hallottak, olvastak már Rupert Sheldrake morfogenetikus mezőelméletéről, ami szerint a természet megnyilvánult formái, - például a kristályok szerkezete, az élőlények felépítése, de akár a gondolati és viselkedési formák is - egy úgynevezett morfogenetikai mező visszahatásának köszönhetik a létüket. Ebben a fizikailag nem definiálható "térben" minden megjelent rendszernek létrejön egyfajta "kliséje", a továbbiakban pedig ez a klisé rendezi újabb és újabb formába az anyagi és biológiai folyamatokat. A morfogenetikai mező, lefordítva alakteremtő mezőt jelent, és hogy ez az "erő" milyen szinten érhető tetten, arra nézve álljon itt pár példa is.
Tudósok arra a megdöbbentő felfedezésre jutottak, hogy egy-egy mesterséges úton létrehozott új kristálynak csupán a létrehozása, vagyis az anyagi valóságban való megjelenése elég ahhoz, hogy azután már bolygónk bármely pontján hasonló ásványok hasonló alakokban növekedjenek. Ehhez hasonló jelenségek tapasztalhatók az élőlények viselkedésében, de az emberek gondolataiban is. Patkányokkal végzett labirintus kísérletekben figyeltek fel rá, hogy ha egy új konstrukciójú labirintusban pár patkány már megoldott egy feladatot, akkor az őket követő patkányok - akár a világ távoli laboratóriumaiban is - ugyanazt a feladatot már sokkal könnyebben oldják meg. Hogy még milyen példákat láthatunk erre nézve, arról az írás második részében olvashatunk.
Paulinyi Tamás író pszi-kutató www.szintezis.info.hu
