A tanteremben ülő gyerekek kényelmesen hátradőlve hallgatják a tanár csendes, figyelmes hangját, szemük csukva, - relaxált állapotban vannak. A klasszikus fizikai törvények viszonylagosságáról van szó, gondolataink azokat meghatározó szerepéről. A fizika óra, - ha nevezhetjük annak - újra és újra hangsúlyozza érzéseink, elvárásaink felelősségét környezetünk eseményeinek alakulásában.
A tanterem kerti pavilonjában csend honol, a tananyag elmélyítését most már a virtuális valóság számítástechnikai eszközei segítik. A gyerekek egy látszólagos térben elektronokat és kémiai kötéseket tapogatnak, egy játékos program segítségével - egymással versengve - képzeletükkel befolyásolják a program véletlen tényezőit. Érzelmeiktől függően változnak a játék színei, az ismétlések száma figyelmükhöz, elmélyültségükhöz igazodik.
Ha valamelyikük gyenge, vagy éppen valamilyen gonddal, kezdődő betegséggel küszködik, a többiek csendes komolysággal gyógyítják a pszichobiológia órán tanultak szerint.
Mindez már valóság is lehetne, bár az idézett iskola egyenlőre még csak a képzeletben létezik. A jelenkori parapszichológia kutatásai ugyanis már számos olyan összefüggést írtak le és bizonyítottak be a szó legtudományosabb értelmében, amelyek napjaink meghatározó tudományos világképét alapvetően viszonylagossá teszik.
Viszonylagossá, ami alatt azt kell értenünk, hogy fizikai, biológiai és általában a világról alkotott ismereteink egy fontos kiegészítésre szorulnak, tudati tevékenységünk meghatározó szerepét illetően. Az eddig lefolytatott számtalan egyetemi szintű kísérlet egyértelműen bizonyítja például a telepátia és a jövőérzékelés tényét, vagy a tudati elvárásoknak a véletlen folyamatokra gyakorolt hatását.
És bár a tények vitathatatlanok, az oktatásban ezeknek még semmi nyomát nem láthatjuk. Mit várhatunk ebben az esetben az oktatási intézményekből kikerülő újabb generációk szakembereitől? Hogyan lépjünk tovább, hogyan fejlesszük és állítsuk gyakorlatba új ismereteinket, ha a hivatalos oktatási rendszer ezeknek még a lehetőségét sem villantja fel? Nem csodálkozhatunk azon, ha az emberek többsége a parajelenségeket nem létezőnek, vagy legalábbis igen kétséges dolgoknak tekinti.
A hivatalos álláspontok dogmatikus rendíthetetlenségét szemlélve leginkább a türelmesség erényét gyakorolhatjuk, de vegyük észre azt is, hogy a változásokért tenni is lehet. Az igény jól látszik a felnőtt lakosság érdeklődésében, a különböző "para"képességeket is mozgósító tanfolyamok egyre nagyobb látogatottságában vagy például az egyre szaporodó, ilyen tematikájú lapok olvasottságát tekintve.
Ugyanakkor sajnos e téren is tapasztalhatjuk az alternatív kezdeményezések mindenkori gyermekbetegségeit, a megnyugtató közös fogalmi rendszer hiányát, az egymás kárára történő kizárólagos vetélkedéseket és estenként a szektásodás veszélyeit is, a szélsőséges vagy kritikátlan irányzatok pedig egyenesen akadályozzák az oktatásba való beilleszthetőséget.
Erre pedig nagy szükség lenne, hiszen az ember befogadóképessége az "új"-ra, közismerten a gyerek- és fiatalkorban a legnagyobb. Egy kialakult világképet a legtöbb ember - tisztelet a kivételnek -, már nem szívesen változtat meg magában, s ha igen, akkor sincs könnyű dolga az évtizedek beidegződéseivel szemben.
A világról és önmagunkról szerzett új ismeretek beépülése az elemi tananyagokba egyáltalán nem egy misztikus tantárgy megjelenését jelentené, "csupán" általánosan egészítené ki az eddig tanultakat a tudati tevékenység és a környezeti folyamatok összefüggéseit illetően. Az, hogy ezek a fentebb említett tények egyenlőre még megmagyarázhatatlanok, semmit sem von le jelentőségükből, hiszen például a gravitáció fizikai eredőjéről sem tudunk túl sokat.
De egyáltalán mit is tudunk bizonyosan a parajelenségek gyanúsan terebélyes világáról? Mi az, amivel ki kellene egészíteni a jelenlegi tananyagokat és végeredményben mi az, ami ebből a gyakorlatban is felhasználható?
Elsősorban egy látásmód. Egy világnézet, ami összefüggéseket ismer fel, - divatos szóval élve - holisztikusan láttatja a világot. Egy hozzáállás, amely nagyobb lehetőségeket és felelősséget adhat sorsunk irányításához. A tudományos ismereteknek egy olyan területe, ami szellemi-lelki tevékenységeinknek olyan közös síkját fedi fel, amelyből szemlélve talán az értés útján is oszlopos erkölcsi felismerésekre bukkanhatunk.
Ez a fajta törekvés nem parafenoménképzést jelentene, hiszen a telepátia, a megérzések, és a véletlenek befolyásolása mindnyájunk életében mindennapos történések, még ha ezekről többnyire nem is tudunk. Az ezekkel szemben álló negatív hitek ugyanúgy hitek és ennek megfelelően ugyanúgy kifejtik hatásukat.
Amit ezekkel a jelenségekkel kapcsolatban tanítani lehet, az elsősorban létük és az eseményekkel való összefüggéseiknek világos és tényszerű megismertetése. Tanítani lehet, sőt kell, testi lelki egészségünk kézbentartásának régről ismert módszereit is, - az alapvető relaxációs és természetgyógyászati ismereteket. De leginkább tanítani és tanulni kellene saját gondolkodásbeli korlátaink felismerését és túllépésük lehetséges módszereit, mert ennek híján a leglényegesebbtől, a teljes és harmonikus élettől fosztjuk meg magunkat. Hogy ez milyen módon válhat az iskolákban is oktathatóvá, arról az írás következő részében olvashatunk.
Paulinyi Tamás író, pszi kutató www.szintezis.info.hu
