Van egy jellegzetes mondata azoknak, akik elakadtak: "Két lehetőségem van." A mondat első hallásra racionálisnak tűnik. Valójában azonban gyakran nem a tisztánlátás, hanem a beszűkülés jele, és ez a kognitív torzítás egy formája.
A modern életben azonban ez a működésmód torz képet ad. Egy munkahelyi konfliktus nem ragadozó. Egy párkapcsolati válság nem természeti katasztrófa. Mégis, a belső érzékelés gyakran úgy reagál, mintha az lenne. Ilyenkor a gondolkodás nem tágít, hanem szűkít. Nem keres lehetőségeket, hanem minimalizálja a mozgásteret.
Az alagúttá szűkült gondolkodás egyik legárulkodóbb jele a nyelv.
"Nincs más út."
"Vagy ez, vagy az."
"Muszáj ezt tennem."
Ezek a mondatok nem a valóság objektív leírásai, hanem egy beszűkült tudatállapot lenyomatai.
Nem látni a fától az erdőt…
A probléma ezzel nem az, hogy hamisak, hanem az, hogy nem teljesek. Az alagút falain kívül rendszerint léteznek további lehetőségek - csak épp nem láthatók onnan, ahol állunk. És minél tovább maradunk ebben az állapotban, annál meggyőzőbbnek tűnik az az illúzió, hogy valóban nincs más választás.
Fontos felismerés, hogy az alagúttudat nem szűnik meg pusztán gondolkodással. Aki ebben az állapotban próbál "jobban átgondolni" egy helyzetet, gyakran csak mélyebbre ás ugyanabban az
alagútban. Újra és újra ugyanazokat az érveket forgatja, miközben a keret nem változik.
A kiút ezért nem az, hogy erősebben gondolkodunk, hanem az, hogy oldalirányba mozdulunk, azaz megváltoztatjuk a nézőpontot.
Az egyik legegyszerűbb, mégis leghatékonyabb módszer erre az, ha tudatosan más perspektívákból tekintünk ugyanarra a helyzetre. Nem megoldást keresünk, hanem nézőpontot váltunk. Hogyan látná ezt a helyzetet egy kívülálló? Egy tíz évvel idősebb énem? Valaki, aki nem érintett érzelmileg? Már ez a mentális gyakorlat is repedéseket üt az alagút falán.
Felszabadító lehetőségek
Az alagúttudat egyik különös sajátossága, hogy összekeveri a kellemetlent az elkerülhetetlennel. Ami fájdalmas, az automatikusan végzetesnek tűnik. Ami bizonytalan, az elviselhetetlennek tűnik. Így lesz a "nem tudom, mi lesz" gondolatból "biztosan rossz lesz". A bizonytalanságot az elme hajlamos a legrosszabb forgatókönyvvel kitölteni.
Pedig a bizonytalanság önmagában nem ellenség. Valójában tág tér, amelyben több irány is lehetséges. Csak akkor válik bénítóvá, ha kizárólag veszélyként értelmezzük.
Tehát nem az a kérdés, hogy melyik a helyes döntés, hanem az, hogy valóban minden opciót látunk-e.
Amíg a látómező szűk, a döntés is kényszer lesz. Amikor a tér tágul, a döntés választássá alakul. Ez a különbség alapvető. A kényszer feszít, a választás felelőssé tesz - de felszabadít.
A hangsúly azonban ekkor is azon van, hogyan válik ez a saját életünkben felismerhetővé és kezelhetővé. Kiderül, hogy lehet tovább tágítani a teret: nemcsak a nézőpontokat kell
megtalálnunk, hanem azt is el kell különítenünk, amit erőforrásnak tekinthetünk. Mert gyakran nem az a gond, hogy nincs mivel dolgoznunk - hanem az, hogy nem ott keressük, ahol valójában
van.
