"Bokáig jártunk a vérben" - egy orvos 1956-ról

Helyhiány

Kovács Gábor 1956 nyarán érettségizett. Az orvosira nem vették fel, "helyhiány" miatt.
"Nem tudom, mi számított nagyobb bűnnek, az, hogy debreceni református kollégiumban végeztem a középiskolát, vagy az, hogy apám baptista lelkész volt. Kilencszer próbálkoztam, míg végül tizedszerre felvettek az egyetemre, esti tagozatos pszichológus képzésre".

Október 23.

Mivel az orvosi egyetemi felvételi nem sikerült, ezért érettségi után 1956. szeptember 14-én belépett a Mentőszolgálathoz. Vácra küldték kiképzésre, ahonnan október 22-én este érkezett meg a fővárosba, másnap reggel munkára készen jelent meg a központi mentőállomáson.

"Friss mentősként csöppentem az események sűrűjébe, nem túlzás azt állítani, hogy szolgálatom első napja maga volt tűzkeresztség."

Élesben golyózápor közepette kötözött először sebet. De az akkori felszereltség nem is tett nagyon mást lehetővé: "A mai viszonyokhoz képest, akkor igencsak primitív körülmények között dolgoztunk, épp hogy csak arra voltunk alkalmasak, hogy adott sebet, törést ellássuk, a rosszul lett embereket lefektessük és bevigyük a kórházba. Sok esetben képtelenek voltunk segíteni, hiszen se újraélesztő készüléket, se infúziót nem adtak a mentőknek."

Hogy zajlott a mentés 1956-ban?

Milyenek voltak a mentőautók? Hogy nézett ki a Pincekórház? Hányan sérültek meg a harcokban? Itt megtudhatja, kattintson!

Morfin

"Infúziót az 50-es évek végéig nem is láttunk, mi készítettünk saját magunk gumicsőből, tűvel átszúrva egy üveget. A drótból hajtogatható úgynevezett krámer síneket akkor már használtuk, ezzel a törésvégeket tudtuk rögzíteni. Volt egy esetládánk, amiben túlnyomórészt kötszer volt, egy gyomormosó készülék, egy doboz, ampullás gyógyszerekkel. Mit használtunk? Steralgint Papaverint, Demalgont, Algopyrint. A forradalom napjaiban a morfint számolatlanul használtuk - amíg volt - , hogy legalább a fájdalmat csillapítsuk. Ennyi volt az összes ellátmányunk, meg egy lepedő, amibe becsavarhattuk a sérülteket. Ha egy géppisztolysorozat az illető lábát elroncsolta, morfint adtunk, meg kötöztünk. Műteni nem tudtunk, eleve a korabeli mentőautók kicsik voltak hozzá, jó, ha volt egy szikénk. Később, amikor a rohamkocsi már elterjedt, sokszor végeztünk helyben gégemetszést, vénapreparálást, kis műtéteket, de '56-ban a lelkesedésünk vitt minket és nem a rohamkocsi."

Tömegmészárlás

A Kossuth téri mészárlás látványa még egy gyakorlott helyszínelő orvosnak is sokkot okozott, nemhogy egy két napja mentőző újoncnak.

"Borzalmas látvány fogadott minket a Kossuth téren. Azt néztük, hogy melyik sérültet vigyük el, kinek van nagyobb esélye az életben maradásra. Bokáig jártunk a vérben ez nem túlzás, estünk-keltünk a vértől csúszós betonon, halálhörgés és nyöszörgés közepette - ezt nem lehet szavakkal visszaadni, borzalom volt. Egész nap hordtuk a sebesülteket meg hullákat. A Markó utcai központban ideiglenesen kineveztek egy garázst a hullák tárolására, az maga a pokol volt: ott feküdtek összedermedve november végéig, mikor jött egy teherkocsi és elszállította a testeket. Nem volt időm lelkizni, minél gyorsabban, minél több embert kellett ellátnunk, amit lehetett, azt adtam. Álmomban az a nap milliószor visszajött, s visszajön még ma is, lehetetlenség teljesen feldolgozni az eseményeket."

"Nem néztük, hogy a sebesült forradalmár, szovjet vagy ávós. Mindenkin segítettünk, ez a mentős etika"
Forrás: OSZK-1956-os Intézet fotóarchívuma

Mentősetika

"Nagyon sok sérültet a mentőszolgálat Pincekórházába vittünk, ott még műtöttek is, "tömtük őket" a friss sérültekkel napokig. Akkoriban nem volt se telefon, se CB-rádió - az majd csak a rohamkocsikkal érkezett meg -, se ügyeleti leosztás, a beteget a legközelebbi kórházba vittük, ha nem volt hely, akkor a folyosóra tettük le szerencsétleneket, sokszor a földre, egy plédre. Nagy volt a morbiditás, az életben maradásra a súlyos lőtt sebbel kevés esélyük volt, de amit tudtunk, megtettünk. Nem néztük, hogy a sérült forradalmár, orosz vagy ávós. Soha nem tettünk különbséget sérült és sérült között, ez mentős etika."

Vér

"Ládaszám használtuk a kötszereket és a vérpótló szereket, amíg ki nem fogytak."
Később külföldi és hazai segélyszállítmányok révén vagonszám érkeztek kórházi felszerelések, kötszerek, műszerek Budapestre, a Sopronkőhidai Szövőgyár például 60 ezer méter pólyát ajánlott fel a fővárosi sérültek ellátására. A Vöröskereszt rádión kérte véradásra a lakosságot. A felhívásra ezrek indultak meg, egy nap alatt 57 liter vér gyűlt össze.

Vakbélgyulladás

A forradalom idején még az általános esetek száma is megnőtt: a félelemmel, fokozott stresszhelyzettel, bizonytalansággal járó napok feszültsége sok terhes nőnél megindította a szülést, másoknál akut belgyógyászati, neurológiai és pszichiátriai tüneteket produkált. Hogy volt még erre is kapacitása a mentőknek?

"Nem is tudom, közel kerültünk-e abban a két hétben "normális" beteghez? A nyugalom óráiban elláttuk a nem háborús betegeket is, de aztán november 4-től megint szinte csak háborús sérültekhez vonultunk. Akinek akkor vakbélgyulladás vagy infarktusa volt az vagy várta a mennybéli segítséget, vagy kerített a közelből egy orvost, a mentők nem nagyon értek oda."

Félálomban

"1956. október 23-november 17-ig egyfolytában szolgálatban voltam. Itt-ott, asztalra dőlve, vagy néha egy-egy órára a pihenőben elnyúlva aludtam; folyton mentünk. Hogy életben vagyok, azt csak valamikor november 20 után tudtam táviratban megírni a szüleimnek."

A Pincekórház ma a Markó utcai Mentőmúzeum része

Dr. Kovács Gábor 12 évet töltött el a mentőszolgálatnál, rohamkocsin, azt mondja, élete legszebb és legrettenetesebb évei voltak ezek, olyan kiképzés, amit semmilyen egyetem nem adott volna meg neki. Holott mentőzés közben többször is hajszálon múlt az élete.

Margithíd

A mentősök sokszor kerültek életveszélyes helyzetbe, hiszen a szovjet tankok rájuk is tüzeltek. Orvosok, ápolók, önkéntesek is megsérültek vagy áldozatul estek.

"Voltak meleg helyzetek, de hála Istennek én nem sebesültem meg, valahogy mindig egy pillanaton múlt. Már rég a forradalmi események után történt, december 12-én éjjel, amikor egy hajszálon múlott az életem. A Jászai Mari térre riasztottak minket egy szülő nőhöz. Vittük volna a Szabolcs utcai kórházba, de könyörgött, hogy inkább a János Kórházba szállítsuk, hisz ott várja őt az orvosa, minden meg van beszélve. Csak ugye a hídon átkelni akkor nagy macerával járt: szovjet katonák kiemelten ellenőrizték. Gond nélkül átjutottunk, visszafelé jövet megint igazoltattak minket, a szigeti bejárónál kérdeztem a mongolképű katonát oroszul, hogy az előbb megmutattuk, megint látni akarja? Abban a pillanatban feltépte az ajtót, kirángattak minket."

703

Géppisztollyal a hátunkban tereltek le minket a híd alá. Az utolsó lépcsőre állítottak, szembe a Dunával. Éreztem, ahogy a géppisztoly csöve húzódik végig a gerincemen a tarkómig; gondolatban elbúcsúztam mindenkitől, felkészültem rá, hogy mindjárt fürdeni fogunk. Hátrébb álltak, a gépkocsivezető Pista bácsinak volt annyi lélekjelenléte, hogy megkérdezte, rá lehet-e gyújtani. A katonák sutyorogtak valamit, majd intettek, hogy jól van. Én is rágyújtottam, holott nem is dohányoztam, de jobban esett az ott, mint az anyám teje. Már égett a körmöm, mikor a csikket bedobtam a Dunába.

"Akkor megjelent valaki a lépcső tetején, szólt valamit a katonákhoz, erre ránk kiáltottak, hogy indulás fel. - No legalább ha már le is lőnek, nem a Dunába esünk - gondoltam. Visszavittek a kommandóra, egyeztették a menetlevelet, a papírjainkat, hívták a központot, szó mi szó, kiderült, hogy ezek köröztek egy 703-as rendszámú kocsit. Nekünk ugyan nem ez volt a rendszámunk, de a mentő oldalán látható volt egy nagy 703-as, a házi számunk - akkor minden mentőnek volt egy ilyen belső azonosításra használt házi száma. Meglátták, azt hitték, ez a rendszám. Voltak veszélyes esetek a forradalom napjaiban is, de ilyen közel még nem álltam ott se a kaszáshoz."

Bajtársak

"Hogy hogyan lehet feldolgozni a forradalom eseményeit? Nehezen, mivel egyáltalán nem beszélhettünk róla. Néha baráti körben fel-felmerült a téma, akkor lehetett ezt-azt megbeszélni, de a sorsunk a hallgatás maradt. A forradalom első napjai után, amikor átmenetileg elcsendesült minden és azt hittük, itt van a mennyország, akkor vezettük be Szilágyi Józsi bácsi kollégánk javaslatára, hogy most már ne elvtársazzunk, hanem szólítsuk egymást bajtársnak. Azóta is bajtársnak szólítják a mentősök egymást."

Orvosi kronológia

Október 22-23.
Diákgyűléseket tartanak Budapest számos felsőoktatási intézményében, többek között az Orvostudományi Egyetemen is. A hallgatók csatlakoznak műegyetemista társaikhoz, és részt vesznek az október 23-ára meghirdetett tüntetésen.

Október 24.
A Honvéd Központi Kórház parancsnoka, Radó György orvos ezredes gyűlésen szólította fel a kórház dolgozóit a forradalom célkitűzéseinek támogatására.

Október 27.
A Budapesti Orvostudományi Egyetemen, valamint Debrecenben és Miskolcon az egyetemi katonai tanszékek egyetemi zászlóaljak felállítását kezdték meg.

Október 28.
A Szabad Nép aznapi száma arról számol be, hogy megérkeztek a Lengyel Vöröskereszt küldeményei. "Kórházaink személyzete, orvosok, ápolók nagy erőt fejtenek ki, hogy az ötnapos harc sebesültjeinek életét megmentsék" - mondja a lap szerint Babits Antal, az újonnan kinevezett egészségügyi miniszter, aki szerint 3500 sebesültet gyógykezelnek a kórházakban.

Október 30.
Az orvostanhallgatók elfoglalják a IX. kerületi pártbizottság épületét, és kollégiumnak rendezik be azt. A Kőbányai Gyógyszerárugyárban Dénes János segédmunkás vezetésével megalakul a munkástanács.

November 1. A Budapesti Orvostudományi Egyetem Ideiglenes Forradalmi Bizottsága felhívást intéz a Népakarat című lapban az orvostanhallgatókhoz, hogy "azonnal jelentkezzenek a Budapest, Üllői út 26. szám alatti Gyógyszertani Intézetben szolgálattételre". A Forradalmi Orvosegyetem szerint a II. sz. Sebészeti Klinika udvarára orvosok, orvostanhallgatók hordják le a megmaradt ablakkereteket, hogy az udvaron a VIII. kerületi Üveges Szövetkezet 20 dolgozója megjavíthassa az ablakokat és a klinikán ápolt betegek, sebesültek melegben lehessenek. Ugyanezen a napon közli a Magyar Ifjúság, hogy Budapestre érkezett az első svájci vöröskeresztes segélyautó-karaván.

Forrás: 1956 a sajtó tükrében. 1956. október 22.-november 5. (Összeállította és szerkesztette: Izsák Lajos és Szabó József.) Kossuth Könyvkiadó, 1989.
http://www.magyarforradalom1956.hu/forradalom_10301.html
http://magyarkronologia.terrorhaza.hu/1956/oktober.html
http://oktober23.kormany.hu/tortenelmi-kronologia-2013