Miért marad el a változás, miért marad el a várt "újjászületés"? Talán azért, mert az újjászületés előtt valaminek meg kell halnia, talán azért, mert a felszíni gondok jobbára mélyebben gyökereznek…
Gomboljuk újra!
Folytassuk hát ott, ahova az írás előző részében jutottunk, gondoljuk és gomboljuk tehát újra életünk ruháját, visszafejtve benne minden okozatot azokig az okokig, amik a most fennálló állapotokhoz vezettek. Ha eljutunk kialakult szokásaink valódi mozgatórugóihoz, jobbára arra döbbenünk rá, hogy a sors egyenes útjáról nyíló labirintusainkba az egymásra halmozódó gyengeségeink vezettek, hogy a változtatások mindenkori elodázása volt az, ami a pillanatnyi kényelmességekből oktalan kötéseket teremtett. Az iránytű pedig mindig bennünk, az erő pedig mindig velünk volt és van most is. Hogyan is használjuk hát ezeket?
Talán meglepő lehet, de válasz pusztán annyi, hogy nem a hogyan a lényeg, hanem az, hogy használjuk-e azokat, vagy sem. A gondolkodás ilyenkor ugyanis valóban a tett halála lehet, újabb félremagyarázásokat és kibúvókat teremtve a változások elől. A morfondírozások szövevényes filozófiái újabb labirintusokba visznek, a lelkiismeret szerinti megvalósítások ugyanakkor az egyenes utat mutatják. Erőt véve magunkon kezdjük meg a változtatásokat olyan területeken, amelyeken hitünk szerint valóban érdemes.
Ehhez természetesen bizonyos dolgokat el kell engednünk, a lényeg ugyanis az idővel való viszonyunk a létben, vagyis az, hogy mire mennyi időt és figyelmet fordítunk. Az idő - egyfajta kozmikus valutaként - mérőeszköze annak, hogy mi is igazán fontos nekünk, életünk beváltható tálentomaiként mégsem mindig az értékeket fizetjük meg vele. Tegyük le tehát az értéktelenebb időtöltéseinket, főképp azokat, amelyek az értékvesztés belső tudatát próbálják velünk elfeledtetni, vagyis a gyermeki módon vigasztaló pótcselekvéseket. Az erő használata a súlyemeléshez hasonlatos, minél többet gyakoroljuk, annál több lesz belőle. A hittel és átérzett céllal végzett erőkifejtés önmagában is jutalom, krisztusi szavakkal élve a teher ilyenkor könnyűvé válik és az iga gyönyörűségessé. Mindez áldozatként, önfeláldozásként is látható, ha jobban megvizsgáljuk azonban, rájövünk, hogy mindez az egyenes út szabadságát tárja elénk.
Feláldozni ugyanis nem a lényeges dolgokat kell, hanem a lényegteleneket, igaz ugyan, hogy letenni azokat igencsak nehéz. Mi is lehet a cél akkor a változásban, talán a lemondás aszkézise? A felébredés Buddha szerint is a helyes mérték gyakorlása, ahogy a példázat mondja; - hogy a hangszer szépen szóljon, a húrját sem lazán hagyni, sem túlfeszíteni nem érdemes. A helyes cselekvések állapotában nem lemondunk tehát a boldogságról, hanem azt abban éppen, a legteljesebben élhetjük meg. A kétségekre az a belső bizonyosság a válasz, ami mindnyájunkban amúgy is ösztönösen benne él a pillanatok valódi igényeit illetően. Változzunk tehát bátran és derűsen, és ne felejtsük, hogy a boldogság mindig jó tanácsadó.
Ezek a filozofikusnak tűnő gondolatmenetek sokakban talán bizonytalanságot keltenek, mintha a hétköznapok gyakorlatát illetően mégsem nyújtanának kézzelfogható tanácsokat. Lássuk, hát egyszerűen a lényeget, ami átvihető a hétköznapokba is. Ez meglepő módon nem más, mint az elfogadás, ami minden változás alapja, a fenntartás nélküli magunk és egymás felé fordulás, ami az álarcok mögött arcokat-, a problémák mögött pedig megoldásokat lát, ami emberi módon látja és teszi azt, amit erejéből telhetően tenni tud boldogságainkért, vagyis amit igazán érdemes.
Paulinyi Tamás (www.szintezis.info.hu)
