Válsághelyzetben az emberi figyelem ösztönösen a veszteségekre irányul. Az elme veszélyérzékelő rendszere aktiválódik, és minden olyan tényezőt felnagyít, ami hiányként, fenyegetésként vagy gyengeségként értelmezhető. Ez a működés egykor a túlélést szolgálta, ma viszont gyakran megbénítja a cselekvést. Az egyik legfontosabb felismerés ezért ez: nem az erőforrások hiánya bénít meg minket, hanem az, hogy nem látjuk őket.
Ismerd fel az erőforrásokat!
A legtöbb ember, aki elakad, nincs teljesen eszköztelen helyzetben. Van múltja, tapasztalata, kapcsolatai, tudása, testi és mentális képességei, története. Mégis úgy érzi, hogy "nincs mivel dolgozni". Ennek oka nem a valóság, hanem a figyelem iránya.
Az erőforrás-vakság egy sajátos torzítás. Azt tekintjük erőforrásnak, ami nyilvánvaló, mérhető és azonnal hasznosítható. Pénzt, pozíciót, diplomát. Ami nem ilyen - például egy kapcsolat, egy tanulási képesség, egy korábbi kudarc tapasztalata, egy átvészelt nehéz időszak - gyakran nem kerül fel a belső listára. Pedig sokszor éppen ezek a rejtett elemek nyitják meg a valódi mozgásteret.
Az is gyakori, hogy az ember csak azt tekinti erőforrásnak, amit másoknál lát működni. "Neki könnyű, mert ilyen családból jött." "Neki azért ment, mert volt tőkéje." Ilyenkor saját lehetőségeink láthatatlanná válnak, mert nem illeszkednek a külső mintákhoz. Amit nem tudunk összehasonlítani, azt hajlamosak vagyunk leértékelni.
A fordulat akkor következik be, amikor a kérdést megváltoztatjuk. Nem azt kérdezzük, hogy "mi hiányzik még", hanem azt, hogy "mivel rendelkezem most". Ez nem pozitív gondolkodás, és nem önámítás. Inkább egy leltárkészítés. Hideg fejjel, érzelmi díszítés nélkül. Mi van a birtokomban? Mit tudok? Kikhez fordulhatok? Milyen helyzeteket éltem már túl? Milyen képességeket fejlesztettem ki anélkül, hogy tudatosítottam volna?
Van mihez nyúlni!
Amikor ez a leltár elkészül, gyakran meglepő kép rajzolódik ki. Az addig "gyengének" érzett ember hirtelen kompetensnek látszik. Nem mindenre alkalmasnak, nem mindenre késznek - de már nem üres
kézzel áll a helyzet előtt. Ez a különbség döntő.
Az erőforrások felismerése nem oldja meg azonnal a problémát. De megváltoztatja az önmagunkról alkotott képet. A "nem vagyok képes rá" gondolat helyét átveszi egy sokkal reálisabb mondat: "van
miből elindulnom". Ez az átkeretezés gyakran több mozgásteret ad, mint bármilyen külső tanács.
Fontos megérteni azt is, hogy az erőforrások nem statikus dolgok. A kapcsolatok aktiválhatók, a tudás frissíthető, a tapasztalat újraértelmezhető. Ami tegnap még tehernek tűnt, ma iránytű
lehet. Sok ember csak évekkel később ismeri fel, hogy egy korábbi krízis nem elvett tőle, hanem felkészítette valamire.
A figyelem fókusza meghatározza a cselekvőképességet. Ha a hiányokra fókuszálunk, beszűkülünk. Ha a meglévő erőforrásokra, akkor mozgás indul.
A következő lépés innen már nem elméleti. Amikor látjuk, mivel rendelkezünk, felmerül egy új kérdés: mit kezdjünk ezekkel az erőforrásokkal? Mert a lehetőségek nem önmaguktól válnak úttá
- csak akkor, ha irányba rendezzük őket.
Gondolkodjunk csak, hogyan változik meg minden, amikor időben hátralépünk, és nem a pillanat szorításából, hanem tágabb távlatból nézünk rá a helyzetünkre?
