Nagy Nóra két különböző úton is elzarándokolt már Santiago de Compostelába, így jól ismeri az El Caminót. Most megosztja tapasztalatait.
Sok száz éve járnak a zarándokok a Santiago de Compostelába vezető Szent Jakab-úton (Camino de Santiago), de míg a középkoriak bűneik megbocsátását remélték a hosszú és fáradságos gyalogúttól, addig a mai kor embere leginkább a lelki megnyugvást, a válaszokat és önmagát keresi - és persze vannak olyanok is, akik csupán fizikai rátermettségüket akarják bizonyítani, vagy szociális tevékenységként tekintenek a Caminón töltött hetekre.
Ugyanígy lehet válogatni az irányok között is, hiszen több úton is el lehet jutni Santiagóba. A legnépszerűbb az úgynevezett francia út, amely nevének megfelelően a francia Pireneusokból indul, és Spanyolország északi részét átszelve mintegy 800 km hosszan kanyarog Santiago felé. Szintén ismert, de sokkal kevésbé zsúfolt variáció az északi út, amely a spanyol-francia határtól indul, és nagyrészt az óceán mentén fut, majd Asztúria és Galícia hegyein áthaladva kapcsolódik össze a francia úttal mintegy háromnapnyi gyalogútra Santiagótól. Népszerű útvonalnak számít még a portugál Camino is: mind Lisszabonból, mind Portóból el lehet indulni ezen a rövidebb, így néhány hét alatt teljesíthető útvariáción. Portóból startolva két lehetőségünk van: vagy az óceánt követve, gyakorlatilag a strandon haladva, vagy a szárazföld közepén, egy hegyes-völgyes úton közelítjük meg végcélunkat - a két út aztán (mintegy 80 kilométerrel Santiago előtt) találkozik és egyesül. Haladjunk azonban bármerre, egy dolog biztos: ez a zarándoklat mindig felülmúlja az ember előzetes elképzeléseit.
Ha négy-öt hónapot is rá tudunk szánni a zarándokútra, akár saját házunk kapujából is elindulhatunk, ugyanis szinte egész Európát behálózzák a Szent Jakab-út kevésbé frekventált, de a mai napig létező szakaszai.
Variációk egy zarándoklatra
Lelkes spirituális - nem katolikus - zarándokként két különböző úton is elértem már Santiagót: 2015-ben a mintegy 800 km hosszú északi úton, nemrégiben pedig a tengerparti portugál úton. És bár csak két és fél év telt el a két Camino között, mégis teljesen másképp éltem meg a két zarándokutat.
Az első alkalommal majdnem négy héten keresztül gyalogoltunk, és Santiagóból még további 90 km-t megtettünk, hogy Finisterrénél végre elérjük az óceánt. Mindennapi életünkből kiszakadva igazán komolyan vettük a peregrino-létet: szinte minden éjszakát az állam vagy néha az egyház által üzemeltetett olcsó zarándokszállásokon, alberguékben töltöttünk, GPS nélkül tájékozódtunk, profi túracipőket használtunk, és mivel szezonon kívül, október közepén indultunk útnak, mindennap telefonon informálódtunk azzal kapcsolatban, hogy a kiválasztott szállás egyáltalán nyitva tart-e. A gyaloglás az idő múlásával egyre könnyebben ment. Míg az első héten minden este izomgörcsökkel, egyre több vízhólyaggal, teljesen kimerülten érkeztünk a szállásokra, addig az utolsó két hétben már meg sem kottyant a napi 35-40 km, és bár fáradtan, de fitten és boldogan érkeztünk Finisterrébe az út végén.
