Kovácsy Zsombornak orvosként, jogászként, menedzsment-szakemberként és időnként persze páciensként is sikerült alaposan kiismernie a magyar egészségügyet. 1998-tól közel tíz évig dolgozott az egészségügyi és az igazságügyi minisztériumban, illetve alapításától két és fél évig elnökölt a betegpanaszokat kezelő Egészségbiztosítási Felügyelet élén. Innentől vezeti ügyvédi irodáját, szabadidejében pedig több könyvet is írt az egészségügyet érintő kihívásokról. Számos szakkönyv után ezúttal egy laikusoknak szóló művet mutatott be a publikumnak: a Beutaló - Iránytű a magyar egészségügy labirintusához című könyv könnyed hangvétellel beszél nagyon is nehéz témákról a hálapénztől a betegjogokon át a várólistákig és műhibaperekig. Bemutatóján a szerzővel beszélgettünk.
- HáziPatika.com: A könyv egyfajta iránytűként szolgál az egészségügy "labirintusában". Ahogy említette, ebben a káoszban nemcsak a beteg, de az orvos sem találja meg a helyét. Hol vesznek ők el a rendszerben?
- Kovácsy Zsombor: Meghaladta már az idő azt az egészségügyi rendszert, ami Magyarországon továbbra is be van csontosodva. Még mindig egy államszocialista jellegű modellt tartunk fenn, az új orvosgenerációk viszont sokkal inkább egy modern, a betegeket partnernek tekintő, számukra életpályát biztosító utat tartanának jónak. Nehéz azonban összehangolni a rendszer lehetőségeit az orvosok szándékaival, ezért látjuk azt, hogy nem találják az útjukat. Ingáznak a magánellátás és az állami rendszer között, egyik kórházból a másikba, Magyarországról külföldre. Nem látom, hogy a mai magyar egészségügyi rendszer stabil jövőképet nyújtana a számukra, ahogy azt sem, hogy megtalálnák itt a helyüket.
A betegek nem tudják mihez van joguk
Magyarországon az Alaptörvény szerint mindenkinek joga van a testi és lelki egészséghez. Hogy ez pontosan mit is jelent, azt az egészségügyi törvény részletezi. Dr. Juhász Andreával beszélgettünk, aki 2017-ben az év betegjogi képviselője volt - kattintson!
- HP: Ugyanez az elveszettség jellemző a betegekre is, akik nem ritkán hónapokig, sőt évekig járnak egyik orvostól a másikhoz, mire - jó esetben - fel tudják állítani a diagnózist. Nekik milyen tanácsokkal szolgálhat ez a könyv?
- K. ZS.: A könyvet elsősorban nekik, miattuk írtam. Orvosként jól láttam, mennyire mindennapos az egészségügyben bolyongó betegek tanácstalansága. Nem tudják, hogy kitől kérdezhetnek, hogy hová fordulhatnak - már a rendszer ismeretlensége is megrémiszti őket. Szerettem volna néhány fogódzót adni a legjellemzőbb szituációk megoldásához, így nagyobb tudással felvértezve fordulhat orvoshoz a beteg, és ez talán megadja neki azt a biztonságérzetet, hogy például merjen kérdezni. A viccesnek szánt történetek és illusztrációk segítségével átadott ismeretek hatására talán jobban kiáll majd magáért, ami szerintem nagyon fontos lenne.
- HP: Sok ember viszont még azzal sincs tisztában, hogy szabad kérdeznie, és örül, hogy ha a doktor úr legalább egy rövid időre fogadja. Mennyire problémás a magyarok betegjogi ismerete, pontosabban annak a hiánya?
- K. ZS.: Sajnos azt kell mondanom, hogy nagyon rosszul állunk ebben a tekintetben. Persze, tisztában vagyok azzal is, hogy ez az írás csak a társadalom egy kis részéhez juttatja el a fontos információkat, nincs ezzel minden megoldva. Ahhoz, hogy az egészségértésben és a betegjogi ismeretek terén komolyabb előrelépés történjen, szervezett, általános tájékoztatásra is szükség lehet. Jó lenne, ha már fiatalabb korban olyan tudásanyagot kapnának a gyerekek, amely az egészségügy fejlesztésével, egészségmagatartással és betegjogok ismeretének alapjaival ruházná fel őket.
Persze, az orvos-beteg kommunikáció gördülékenyebbé tétele is bőven hagy kívánnivalót maga után. Az egyik ilyen sztori személyes kötődésű: a kétezres évek elején a nagyapám befeküdt egy műtétre, az orvos pedig azt az utasítást adta neki, hogy nagyon sok folyadékot fogyasszon. Azt viszont nem mondta meg konkrétan, hogy mennyi az a sok, a nagyapám pedig nagyon tisztességesen eleget akart tenni az orvos utasításának - körülbelül négy liter folyadékot fogyasztott el egy nap alatt, ami jóval 80 év felett megterhelte a szívét, és majdnem komoly bajt okozott. Ez csupán egy példája annak, hogyan lehet egy félinformációval veszélyeztetni egy ember életét.
Kovácsy Zsombor szerint az orvos és a beteg sem találja helyét az ellátórendszerben (Fotó: Athenaeum)
- HP: Más országokban jobban működik ez? Vannak olyan példák akár Európából, akár csak a környező országokból, amelyek iránymutatóak lehetnek számunkra is?
- K. ZS.: Én úgy látom, hogy a kelet-európai országokban hasonló problémákkal küszködnek, tőlünk nyugatabbra viszont sokkal jobb a helyzet, az egészségügyi tájékozódás és tájékoztatás valóban a kultúra képezi. Hagyományos csatornákon és interneten is rengeteg olyan tájékoztató program indult, ami az összlakosság edukációját tűzte ki célul. Ezekből a példákból mi is tanulhatnánk, az egészségkultúrán bőven lenne mit fejleszteni a térségben.
- HP: Ha jól értem, ezt a nevelést ön szerint már egészen fiatal gyermekkorban el kellene kezdeni.
- K. ZS.: Az biztos, hogy sokkal jobban boldogul az ember úgy, ha nem felnőttként szerzi meg ezeket az ismereteket, hanem már ebben nő fel. Ha fiatalon valamilyen betegsége van, és azt látja, hogy a szülei is tanácstalanok - nem tudják, hogy kihez forduljanak, számolgatják, hogy melyik orvos zsebébe mennyi pénzt csúsztassanak - akkor nem csak a betegség fog félelmet és bosszúságot okozni. Ha már gyerekkorban megtanuljuk, hogy mihez kezdjünk, ha baj van, és mit tegyünk egészségünkért általában, úgy felnőttként is sokkal egészségtudatosabbak lehetünk.
- HP: A könyvbemutatón is szó esett a hálapénz kérdéséről, ami a társadalom tudatában egyfajta szükséges rosszként él. Az orvosok alapvetően ellenzik, az állami ellátásban mégis mindenki csak borítékokkal közlekedik. Hogyan lehetne ezen változtatni?
- K. ZS.: Az egyik legnehezebb kérdés a hálapénz kiküszöbölése a rendszerből. Ehhez nem elég az orvosok fizetését bármilyen jelentős összegre növelni, hiszen nem csak arról van szó, hogy ők ilyen módon egészítik ki a jövedelmüket, de a betegek is így érzik biztonságban az ellátásukat. Ahhoz, hogy a hálapénzt kiküszöböljük, átláthatónak kell lennie a rendszernek, a betegeknek pedig azt kell érezniük, hogy anélkül is a lehető legjobb ellátást kapják, hogy pénzzel olajoznák meg a folyamatokat.
- HP: Teszünk legalább bizonytalan lépéseket az átláthatóság irányába, vannak legalább bizakodásra okot adó kezdeményezések?
- K. ZS.: Én nem látok olyan lépést, ami az átláthatóság irányába történne. A hírek inkább az ellenkezőjét támasztják alá: például a kórházi fertőzések adatait nem szeretnék nyilvánosságra hozni, mert attól tartanak, hogy a betegek ezekből káros következtetéseket vonnának le. Ilyen esetben például nem az adatok eltitkolása, hanem a helyes értelmezés elősegítése volna a megoldás. Az adatoktól nem félni kell, hanem tudni kell azokat helyesen értelmezni, és belőlük a megfelelő következtetéseket levonni.
- HP: Ha csak egyetlen tanácsa lenne a laikus olvasóknak, és az egészségügy útvesztőjében elkeveredőknek, mi lenne az?
- K. ZS.: Merjenek kérdezni! Ez a legfontosabb.
