A pedagógia fogalma megintcsak többsíkon definiálható, köznapi felfogásban a nevelés és az oktatás folyamatát és gyakorlatát értjük alatta, ami értékeket és tudást származtat át a tanulóknak, másrészről pedig kutató tudományt is jelöl, ami az emberek taníthatóságának lehetőségeit vizsgálja.
Bármilyen szinonímát is használjunk azonban, látnunk kell, hogy létünk egyik legnagyobb kihívásáról beszélünk, ami nem más, mint egymás tudásának egymás által való gyarapíthatósága. Ez a tanítás pedig az ember és ember közötti - életkortól független - olyan egymás felé fordulás, amit a legprózaibb esetekben is nagybetűssé kéne tennünk…
A pedagógia elnevezés a görög peidagógosz (kisdedet vezető) szóból származik, peidagógosznak hívták ugyanis az ókori Görögországban azokat az embereket, akik az iskolába kísérték a gyerekeket. A pedagógus megnevezést máig elsősorban a gyermekek, illetve a fiatalok oktatását végzőkre alkalmazzák, noha elméletileg bármely korcsoport tanításában résztvevőkre ráillik. A tanulás természetesen a gyerekkorban kezdődik, a tanítást ugyanakkor a gyermek teljes környezete gyakorolja, benne elsősorban szülőkkel, valamint az óvodák és iskolák nevelőivel és tanítóival.
Nevelni azonban sokféleképp és sok mindenre lehet, ellentmondást nem ismerő engedelmességre csakúgy, mint ahogy önálló és kritikus helyzetfelismerésre, kreatív problémamegoldásra is. A gyerekek számára a felnőttség tekintélye önmagából adódva hajlamosítja a nevelőt és a tanárt annak érvényesítésére, ami bár bizonyos helyzetekben indokolt lehet, hosszú távon inkább elhatárolást jelent. A tanító és tanítvány kapcsolatára jellemző általános helyzet, az orvos-beteg játszmákhoz hasonlóan a felnőttkorra is konzerválhatja ezt a paternális viszonyt, amit a felnőttoktatásban ugyanúgy felismerhetünk, mint az ezoterikus szubkultúra számtalan fórumán is.
A tekintélyt mégsem a tévedhetetlenség nimbuszának kéne adnia, ellenkezőleg, a tanító emberi nyitottsága, az átadott tudás viszonylagosságának hangsúlyozása érdemelhet tiszteletet. Mit jelenthet mindez a gyakorlatban? Azt például, hogy az átadott tudás helytállósága - bármely területén az oktatásnak - megvitatható kell legyen, sőt ezt a tanítónak hangsúlyoznia is lehet, így nevelve önálló, kritikus gondolkodásra a tanítványokat. Mindemellett világossá teheti azt is, hogy a tanulás partneri viszony, amiben nem fölé- és alárendelt szereplők, hanem azonos értékű és méltóságú emberek működnek együtt.
Mondhatnánk, hogy ez a sajátos demokrácia csak megnehezítheti az egészen fiatalokkal - a kisiskolás gyerekekkel - való pedagógiai munkát, hiszen itt a tudásszintek még hangsúlyozottan különbözők. A tudásszintet azonban másképp is mérhetjük, és itt már kiemelhető a felnőtt gondolkodás felelőssége. A világról szerzett ismereteink viszonylagos értékűek, alkalmasint egy gyerek valóságlátása és létélménye "magasabb" lehet egy intellektuálisan tapasztaló felnőtténél, a létezés bölcsességét ugyanis nem a felhalmozott információk mennyisége, hanem a megélt pillanatok minősége adja.
Közhelyszerű az a megállapítás is, hogy a gyerekek még sok mindent tudnak és látnak, amit a felnőttek már nem. Éppen ezért a tanító felelőssége az, hogy a valóságról már meglévő tudást ne felülírni vagy kicserélni akarja, hanem kiegészíteni a minél összetettebb és integráltabb világlátás és a létben való minél rugalmasabb eligazodás képességének megszerzése érdekében. Tudni kell azt is, hogy tudásunk nagy része ösztönös, az állatokhoz hasonlóan a harmonikus létezéshez számtalan természetes készséggel rendelkezünk. Ez az intuitív tudás, a merev tanítási rendszerek és a formális gondolkodási struktúrák elsajátításának eredményeképp inkább megkopik, legátlódik, holott kellő figyelemmel részben megőrizhető. Kérdés az is, hogy mit tekinthetünk igazán lényeges tudásnak, és mi az, amit már-már fölösleges, vagy legalábbis a hétköznapokban nem igazán használható módon sajátítunk el. Hogy ez lényegileg mi is lehet, azt a szerző írásának második, soron következő részéből tudhatjuk meg…
Paulinyi Tamás író, pszi-kutató
www.szintezis.info.hu
