A pedagógia fogalma megint csak több síkon definiálható, köznapi felfogásban a nevelés és az oktatás folyamatát és gyakorlatát értjük alatta, ami értékeket és tudást származtat át a tanulóknak, másrészről pedig kutató tudományt is jelöl, ami az emberek taníthatóságának lehetőségeit vizsgálja.
Az írás előző részében a gyermeki nyitottság és ösztönösség, valamint a játszmamentes pedagógia kérdéskörét jártuk körül. A mai idők azonban merőben különböznek az emberi kultúra korábbi évszázadaitól és évezredeitől. Korunk technikai kultúrájában természetes igénynek tekinthető, hogy az abban való tájékozódáshoz, természettudományos ismeretekre van szükségünk, ezek mértéke azonban - főként az alapszintű és általános jellegű oktatásban - már erősen vitatható. Miközben például a kisiskolások és a gimnazisták - nagyrészük életében valószínűleg sosem használt - kémiai, biológiai, fizikai, történelmi stb. részismereteket tanulnak, nem vagy alig kerülnek szóba az emberi kapcsolatokkal, a lelki harmóniával, élettel-halállal, a boldogság megélhető útjaival kapcsolatos lényegi ismeretek.
A tanítók felelőssége így az is lehet, hogy bármely - az előzőektől akár messze távol eső - tantárgy oktatásakor is olyan emberi hozzáállást tanúsítsanak, amiben akár a "sorok között" elrejtve, de ott legyen az emberség és az emberségre nevelés, túltekintve a tanító és tanítvány közötti viszonyon, az ember és ember közötti összekacsintás. Ez a feladat természetesen nemcsak a gyerekek vagy a fiatalok tanításában és nevelésében adott, ugyanígy jelentős szempont a felnőttoktatásban is, ahol mindezzel a bennünk élő gyermek is megérinthető.
A tanítás másik jelentős aspektusa a tanító vagy tanár alkalmas személyisége, ami részint alkat, részint érettség, bizonyos szinten pedig megfelelő képzés kérdésévé tehető. Az oktatásban ugyanis nem lehet például olyan uniformizált elvárás és értékelési rendszert érvényesíteni, mintha azonos termékeket minősítenénk azonos gyártási folyamatok eredményeként, más-más alkatú embereknél vagy gyerekeknél az eredményeket is másképp kell megítélni. Ebben az értelemben a bizonyítványokban szereplő osztályzatok is relatív értékűek, hiszen evidensen nem az alkaton belüli, hanem az abszolutizált teljesítményt mérik. Ez a képtelenség magában az oktatásban is megnyilvánul, oktalan különbséget téve az úgynevezett jó és rossz tanulók között, ami főleg fiatal- és gyerekkorban életre szóló nyomokat hagyhat a túlzottan magas vagy fölöslegesen alacsony elvárások okán.
Összegezve az előzőeket, láthatjuk, hogy az oktató nevelő szakmák komoly hiányosságokkal küzdenek, bár mint a legtöbb korban jelenleg is több olyan alternatív pedagógiai irányzat létezik, amely túlmutat a poroszos tanítási sémákon, illetve vannak olyan lehetőségek, amelyek a felnőttoktatásban képesek a hiányosságokat részben pótolni. Lényegi tanulságként mégis a tanító-tanítvány viszony fejleszthetőségét emelném ki, ami mint korábban is hangsúlyoztam, bárhol és bármikor megvalósítható. A mindenkori "jó tanárainkra" mindnyájan emlékszünk, így valószínűleg arra is, hogy miért tartottuk őket "jó tanárnak".
Ezek között a szempontok szerint szerepelnek azok a jellemzők, amelyek útmutatásul szolgálhatnak nemcsak az oktatóknak, a tanítóknak és a nevelőknek, de általában minden embernek is, hisz akarva-akaratlanul mindnyájan egymást "tanítjuk" és "neveljük" a hétköznapokban is. Ebben elsőrendű lehet a másik határainak átlátása és elfogadása, az annak megfelelő elvárások érvényesítése, ugyanúgy ahogy a jó helyen tanúsított szigor és engedékenység is. Az igazán fontos mégis egymás emberszámba vétele lehet, ahol tanítóként és tanítványként kölcsönösen hajolhatunk meg átmeneti szerepeink előtt, tudva, hogy a lényeg attól érintetlenül létezik, ami nem más, mint világunk saját megtapasztalása és az eközben egymásnak adható derűs szeretet, tudva, hogy tanulni és tanítani pedig mindig és mindenhol lehet.
Paulinyi Tamás író, pszi-kutató
www.szintezis.info.hu
