A cikk első részében a bűn társadalmi, etikai és vallási megközelítéseit vettük górcső alá, most tekintsünk erre a fogalomra magasabb nézőpontokból is. A spirituális beavatásnak is nevezhető halál-közeli élmények tanulságai például az ezerkilencszázhetvenes évektől váltak közismertté, amikor is R. A. Moody megfigyelései alapján nyilvánvalóvá vált, hogy a halál közelébe ért - jobbára a klinikai halálból visszatért - emberek az életük panorámaszerű áttekintésében a bűnt is másként látják és láttatják. Egységesen azt hangsúlyozzák, hogy az élet elszámolásában nincs felelősségre vonás, megítélés és büntetés, hanem a dolgok olyan átlátása jellemző, ami a jóra helyezi a hangsúlyt, az egyéb tettek pedig - legyenek köztük bármilyen drámai ballépések - betudhatók a figyelmetlenségnek, a tévedések észre nem vételének. Ebből a felfogásból láthatóan hiányzik a poklok engesztelhetetlen tüze, hiányzik a büntetés és a bűnhődés maga.
Érett lélektani megközelítésben, vagyis felnőtt és a dolgokat valójukban elfogadó szeretetteli megközelítésben ugyanez mondható el a bűn és a bűntudat lényegéről. Ez pedig nem más, mint a cselekvések és az események okainak megértő feltérképezése, amiben minden megbocsátható és minden újraírható, amiben a "tudatlanság" bűntelensége válik nyilvánvalóvá, és amiben a "törvény" nem ismerése felmenti a "bűnöst". A bűntudat ugyanis többnyire magát a bűnt konzerválja, mint a lelkifurdalás is. Ezt a szokatlan - társadalmi szinten persze még utópisztikus - gondolatot teszi értehetőbbé J. L. Borges argentin költő és esszéista egyik írása, amelyben Káin és Ábel találkozik haláluk után. A különös történet végén Káin Ábelhez fordulva kérdi, hogy ki ölt meg kit, s hogy már nem tudják, rájönnek, hogy a felejtés megbocsátás, mit Ábel így nyugtáz; - így igaz, míg tart a lelkifurdalás, tart a bűn is.
Ezekhez a rendhagyó gondolatokhoz kapcsolódva összefoglalóan saját rövid szépirodalmi írásommal a "Mondd el!" című versemmel búcsúzok a Kedves Olvasóktól, amely egyetlen hosszú mondatban akár a bűntelenség üzenete is lehet:
"Mondd el, hogy ami eddig történt, nem bűn, mondd el, hogy minden látomás csak a kegyelem játéka volt, hogy ami történt megbocsátható és szeretnivaló, hogy ami megtörtént, az megtörtént és hogy Isten így szeret és nem másképp és hogy gyémántszobor minden ember tényleg, hogy hazug és magányos kicsiny ábrándjaiban nagyszerű és tökéletes, hogy szenvedni nem kell, hogy a bűntudat a fájó lélek önbüntetése, hogy délután és délelőtt volt mindig az éjszakákban is és hogy rosszul szenvedtünk, bizony rosszul a vélt setétségben, mindig és mindig jóként, tökéletesként egy hűs és megbocsátó ige szerelmetes foglyaként, mondd el nekünk újra és újra, hogy higgyjünk benned te megszabadító, te láthatatlan erény, kit csak álmában vagy jótettei jutalmaként láthat az Ember, Te aki Te vagy, mondd, hogy mi is te vagyunk, így ilyen egyszerűen, mint ahogy az emberek rokonilag tagolódnak sorra, kiáltsd, mondd, hogy Minden Jó, és csak a rossz ábrándja volt rossz és semmi más, a gyilkosok is csak drága és eltévedt gyermekek, hogy nincsen semmi baj, csak az ébredés oly nehéz, az ébredés édes és keserű játéka tette oly szürkén és fémesen opálossá megszenvedett szemeink, hogy előttünk nyitott ajtók állnak, miken kopogtatunk sorra roppant bűntudattal, felhős ráncokkal, öregedő megbicsaklott lábakkal, foltosodó hitehagyott kezeinkkel, ó Te megszabadító, ki más mondaná el minekünk, hogy minden és mindig a szabadság édes örvényében telt el, feledve jegyeket, jeleket, feledve mindent, ami csak ránkvonatkozik, a szomorúkra, kiknek csak egy érintés hiányzik, egy világos szó a setétség éjszakáiban, a biztató szép szeretet, amit általad egymásnak adhatunk."
Paulinyi Tamás író pszi-kutató www.szintezis.info.hu
